2011. július 7., csütörtök

A hang ereje

Napjainkban már eléggé jól ismert tény, hogy a hangok, zajok befolyásolják az élőlényeket.
Bár ezt már őseink is gyakran kihasználták (háborúkban a kürtök, harci kiáltások, rituálék, stb.), mostanában a legtöbb ember nem beszél róla.
Ösztönösen elfogadjuk, hogy a legérintetlenebb erdőben, a legmagasabb hegyen is valamiféle zaj vesz minket körül, hát még, mikor a civilizáció közelében járunk.
Gondoljunk bele a dolgokba. Hányszor történt már meg velünk az, hogy valakire hirtelen és megmagyarázhatatlanul mérgesek lettünk, hogy ellenszenvet éreztünk tiszta idegenek iránt, holott még csak alig szólalt meg? Vagy éppen ellenkezőleg, hány meg hány fiatal lány olvadozik a kedvenc énekesüket hallva, holott soha nem is látták élőben?
És ha már a legegyszerűbb hang is megzavarhatja mindennapjainkat, mi a helyzet a zenével?
Mostanában mindenki hallgat zenét. És ha a rádióban felcsendül egy ismert dal, rögtön elindul benned valami.
Be kell vallanunk, hogy a jelenlegi  „modern”  világ igencsak változatos. A zenei kultúra, bárhogyan is vesszük, nagyon megváltozott. Hogy őszinte legyek, szinte idejét sem tudom, mikor hallottam egy olyan zeneszámot a rádióban, ami igazán megfogott volna. Valószínű az én ízlésemmel van a gond, mert egyre gyakrabban fordulok az internethez, hogy számomra értékesebb mondanivalóval ellátott dalra akadjak...
Meglepetésemre egyre gyakrabban kattintok rá idegen nyelvű dalokra (nem, nem angolra gondolok, hanem kevésbé használt nyelvekre: gall, latin, stb.), vagy egyszerűen az ezektől is távolabb álló, legtöbb ember által unalmasnak titulált klasszikus zenéhez.
Sokan megkérezhetnék, hogy mi értelme van egyáltalán olyan zenét hallgatni, amiben nincs szöveg? Erre a válaszom csak az lehetne, hogy legtöbb esetben az ilyen daloknak sokkal több mondanivalójuk van, mint azoknak a felkapott macskanyávogásoknak, melyek még a csapból is folynak.
2010 nyarán jártam Taizében (ökumenikus közösség, mely a világ minden részéről magához vonzza a fiatalokat). Talán itt tudatosult bennem legelöször ez az egész. Valójában ez előtt az út előtt is tudtam, és felfogtam a hangok jelentőségét, de valahogy nem éreztem át...
Oly sokan mondták már, akik ott jártak, hogy nincs arra szó, amit ott átéltek. Kissé hihetetlennek tűnik, de ez így van. Számomra a legértékesebb idő volt az, mikor több ezer emberrel együtt énekeltünk. Nem a szokásos és ismert templomi dalokat, hanem egészen mást. Franciául, spanyolul, olaszul, nem számított. A legtöbbnek a szövegét nem is értettem, de nem ez volt a lényeg. A dalok rövidek voltak: néhány sorosak. Az egész egy ritmikus kántálás volt, hallkan, szinte suttogva kezdődött és egyre hangosabbá vált. Szinte éreztem a bőrömön a levegő rezgését. És mindez mély, elmondhatatlan nyugalommal töltött el. És meghatódtam. Nem tudom leírni az érzést, ami magába kerített. Alázatosság, szeretet, biztonság, melegség... minden benne volt.
És mindez egy egyszerű ének miatt. Nem kellett több száz órán át dolgozni rajta, nem kellettek hozzá számítógépek, keverőgépek és hatalmas hangszórók.
Ha tehát egy ilyen közösség képes erre, mely teljesen idegen emberekből áll, akik nem hogy nem ismerik egymást,de teljesen más világrészről származnak, elgondolkodhatunk azon, hogy merre halad tovább az út.
Lássuk be: régebben jobb volt. És itt nem az ezelőtt 20, vagy 50 évre gondolok. Hol vannak már azok az idők, mikor a felnőttek a gyerekekkel együtt végig tudtak hallgatni egy mesét, és ugyanúgy el tudta őket bűvölni. Manapság legfeljebb annyit látsz, hogy a szülő fáradtan, kedvtelenül felolvas a gyermeknek egy történetet, melynek se eleje, se vége.
A kultúra odavan. A természet útban van a pusztuláshoz. A hagyományok kihalnak. Az emberek gondolatlanul rohannak előre, a tudomány fejlődik, a népesség (butaság) szaporodik.
Igen, én is egy vagyok a sok közül. Ugyanúgy szeretem a kényelmet, mint bármelyikünk. De néha mégis kipattan a szikra: mi lenne ha...
Mi lenne, ha olyan „tudományokat” is fejlesztenénk, amelyek már rég bennünk vannak? A zene, a hangok... a rezgések. Mi lenne, ha a közelünkben jókedvűen kornyikáló családtagot nem pisszegnénk le, mert idegesítően rossz a hallása és a hangja, hanem inkább csatlakoznánk hozzá?
Mi lenne, ha megtanulnánk tudatosan kezelni a hanglejtésünket, mikor valakivel beszélünk?  Hány meg hány félreértést kerülhetnénk el?
(... és mi van, ha mindez már működik, csak nem úgy, ahogyan működnie kéne?)
Abból kiindulva, amit először írtam... sajnos túl sok eset volt már, mikor a hang erejét kihasználták.
A zenével folytatva... hány meg hány koncertről hallottunk már, aminek rossz vége lett? Hány meg hány olyan "dal" van, mely az erőszaktól kezdve a drogokon át mindent istenít?
Pár hete kaptam egy linket egy külföldi barátomtól. Valamiféle modern zenéhez vezetett... és meg kell mondanom, cseppet sem nyűgözött le. Sajnos a mai világban ez a helyzet. Nem akarok ujjakkal mutogatni, de a mai világban zenei téren is ugyanaz a téma, mint mindenhol máshol. Pénz, szex, erőszak, drogok...
És akkor miért csodálkozunk, hogy a fiatalok olyanok, amilyenek?
Mert itt az igazság: az ember csak azt adhatja tovább, amit megtanult. Milyenek lehetnénk, ha egész nap csak az undorítobbnál undorítobb hírek jutnak a fülünkbe? Ha az iskolákban, sőt, az óvodákban is már arra a bizonyos nagybetűs életre készítenek fel a bölcsebbnél bölcsebb emberek... akikre a fiatalok többsége rá sem hederít. Sőt, hátuk mögött ostobának mondják, kinevetik. Igen, én is voltam gyermek, és bár szégyen, én is ugyanúgy lehülyéztem azokat, akik nálam többet tudtak a dolgokról. És miért? Eleinte talán azért, mert én is egy társaság része akartam lenni.
A tévéből, rádióból, számítógépekből, mindenhonnan az árad, hogy mennyire jó "menőnek" lenni. A nálunk gyengébbek életét megkeseríteni, gazdagnak és erősnek lenni.
És a gyermekek azok akik ennek a legjobban ki vannak téve. A gyermekek amúgy is gyakran durvák, meggondolatlanok, sértőek. A szülőknek a dolguk mindezt kiírtani belőlük, mondhatnánk. De hogy sikerülhetne ilyesmi, mikor a felnőttek is ugyanabban a környezetben élnek, mint gyermekeik?
Nagyvárosokban, ahol a közlekedés egésznapos idegesítő morajlása az emberek idegeire megy. Ahol a tömbházak visszaverik, eltorzítják, megnövelik a hangokat. Ahol a "menők" döngetik a "menő" zenéjüket, s lássuk be, ha tetszik, ha nem, valahol valamilyen ingert vált ez ki belőlünk.
Vegyünk akkor most egy jobb példát. A nyáron Salzburgban voltunk, és sétálás közben eljutottunk egy kis játszótérre. Az odavezető kis alagútban klasszikus zene szólt: meg kell hagynom, meglepett. Furcsának találtam a dolgot. Viszont  a park teljesen tiszta volt, minden épségben, a gyermekek vidámak voltak, és kedvesek. Az őket szemmel tartó felnőttek pedik türelmesek. Sehol egy rongált játék, vagy eldobott szemét. Sehol nem volt graffiti.
Hülyeségnek hangzik, de nemrég hallottam egy másik városkáról is ahol rászántak egy kis pénzt, hogy hangszórókat vegyenek. Ezeket egy parkba helyezték, ahol már eléggé eluralkodott az erőszak, s végig Bachot, Mozartot játszottak le. Az eredmény? 800-szorosan lecsökkent a bűnözés.
Mindez elgondolkodtat arról, hogy kik is voltak őseink. Ők honnan tudták? Hiszen a zene része volt mindennek és mindenkinek. És a gondolat hova vezet? Egyenesen a természethez. Hiszen kezdetben a zenével semmi mást nem akarhattunk, mint a természethez közelebb kerülni. Valami tökéleteset leutánozni. Megérteni.
A szomorú csak az, hogy mint mindig, atestünk a ló másik oldalára. Most már csak azt remélhetjük, hogy egyre újuló technológiánkat a jó út felé fordítjuk, s azt amit elrontottunk, végre kijavíthatjuk.

BeTü

Mind a magyarságot, mind a székelységet a magyar anyák tartották meg

https://www.hirado.hu/kulfold/cikk/2018/07/07/mind-a-magyarsagot-mind-a-szekelyseget-a-magyar-anyak-tartottak-meg 2018. 07. 07. forrás: M...